2012. augusztus 10., péntek

4. fejezet -Laura

Bezáródott mögöttem az ajtó és ott találtam magam a sötétségben.
Tudtam, hogy anyának fel fog tűnni a hiányom, és abban is biztos voltam, hogy nem veszi be az ál-betegség trükköt. Sejtettem, hogy csúnyán meg fogom bánni azt, hogy kiosonok, de most fontosabbnak tartottam azt, hogy elmondjam az igazságot annak a személynek, aki jelenleg a legfontosabb...
Fogalmam nincs, hogy miért halogattam eddig a vallomást... Talán félek egy picit.
De ha okosan csinálom, békében fogunk elválni... Elvégre Matt se szólt arról, hogy holnap indul a gépe. Ő is sumákolt, akár én.
Óvatosan és a lehető leglassabban kinyitottam a kiskaput, majd bezártam magam mögött.
Elkezdtem futni, ám magassarkúban lehetetlennek bizonyult a táv, így kibújtam belőle, és az egyik bokrunk alá eldugtam.
Mikor már újra nekilendültem volna a futásnak, eszembe jutott, hogy akár egy fél órába is beletelhet, mire odaérnék...
Hülye vagyok, hogy így neki akartam vágni az útnak- gondoltam magamban és a homlokomra tettem a kezem, majd balra pillantottam.
Egy bicikli.
A ruhám alját picit feltéptem, hogy kényelmesebben tudjak pedálozni és már bele is vetettem magam az éjszakába. Próbáltam a kevésbé forgalmas utakon menni, hogy elkerüljem a balesetet.
Végül sikeresen megérkeztem a kivilágított házba. A biciklit letámasztottam a kapuhoz, majd sebesen szedtem a lábaimat a lépcsőn felfelé.
A bejárati ajtó előtt még gyorsan megigazítottam a hajam, lesepertem a ruhám és bekopogtam.
Pár másodperc elteltével egy széles mosolyú nő nyitott ajtót.
- Laura, nem is tudtam, hogy jössz!- ölelt meg futólag a fiatalos nő.
- Igazából jómagam sem gondoltam volna...- vallottam be- Matt itt van?
- Persze, kerülj beljebb!
- Inkább tessék már szólni neki, hogy idekint várok rá.
- Ahogy gondolod- és bezárta az ajtót.
Oda-vissza sétálgattam karba tett kézzel a verandán, s próbáltam kigondolni azt, hogy mit kellene mondanom neki.
- Laura- szólított a fiú a nevemen, mire én megfordultam, hogy szembe kerüljek vele- Valami baj van?- nézett végig rajtam aggódó tekintettel.
Megráztam a fejem.
- Én csak.. Én...- elcsuklott a hangom. Éreztem, ahogy sűrűbben kell pislognom a szememben összegyűlt nedvesség miatt. Egyszerűen odamentem a fiúhoz és átkaroltam.
Nem akartam elengedni, mert féltem ,hogy megkérdezi a fura viselkedésem okát.
- Laura, megijesztesz, mondd már, hogy mi a bajod?- tolt el magától Matt és a fülem mögé simított egy tincset.
- Nem mondtad, hogy holnap indul a géped- suttogtam.
Matt lehunyta a szemét.
- Minden egyes nap el akartam mondani, becsszó, de egyszerűen képtelen voltam rá... Mindig a nyelvem hegyén volt, de ahogy megláttam a mosolyt az arcodon, úgy törlődtek a gondolatok a fejemből... Nem akartam, hogy szomorú légy.
- És miért holnap mész? Megy később is gép.
- Fogalmam nincs, hogy miért választottam már ezt a járatot. Lehet, hogy minél gyorsabban akartam túlesni a búcsúzkodáson.
- És mégis mikor akartad elmondani nekem?- ráncoltam a homlokom- Tudod milyen érzés mástól megtudni dolgokat?
- Bocsáss meg!- tette a tenyerei közé az enyémeket és nyomott egy puszit rájuk.
Hirtelen melegség futott végig a testemen és elmosolyodtam.
Tudtam, hogy eljött az én időm. El kell mondanom neki, hogy én se maradok itt.
- Matt...
A fiúnak csillogott a szeme a lámpa fényében.
Közelebb húzott magához és a szemembe nézett.
- Igen?
- Én... - vettem egy mély levegőt- Felvettek Bostonba egyetemre- böktem ki.
Matt hirtelen megdermedt, elhúzódott tőlem. Az arcvonásai megfeszültek, a keze a teste mellett ökölbe szorult. A csillogás a szeméből szertefoszlott, csupán az üres értetlenség maradt meg a helyén.
- El akartam én is mondani, de... Nem ment.
Matt megrázta a fejét.
- Nem ment? Nem ment?!- förmedt rám- Én egy hülye repülő miatt kérek bocsánatot, te pedig azt se mondtad el, hogy melyik egyetemre vettek fel, pedig már lassan három hónapja tudjuk! Mégis mit hittél, hogy  minél később mondod el, annál könnyebben fogom feldolgozni? Ezt nem hiszem el...
Könnyek szöktek a szemembe és beleharaptam az ajkamba. Nem akartam, hogy kiboruljon, és nem akarom, hogy úgy köszönjünk el egymástól, hogy haragban vagyunk. Tényleg nem értem, hogy miért nem mondtam már el neki akkor a sikeres felvételimet, mikor a levél jött... Talán azért, mert nem akartam befolyásolni az ő döntését... Vagy mert jómagam is félek ettől az új helytől és én se akarom elhinni, hogy 2 nap múlva már bekapcsolódok az egyetem életébe.
Matt még mindig fortyogott a dühében.
- Nem hiszem el, hogy idáig süllyedtünk. Én elmondtam a legféltettebb titkaimat is neked, te meg egy ilyen nagy dolgot elhallgatsz... És elvárod, hogy ezek után megbízzak benned, vagy mi?- kelt ki magából.
A szám fájt a harapásomtól.
Próbáltam magyarázkodni, szavakba önteni a gondolataimat és bocsánatot kérni, de nem hagyta el egy hang se az ajkaimat. Soha nem történt még ilyen velem: lefagytam. Néha kitátottam a számat, hogy szóljak, de nem bírtam.
- Tudod mit? Az lesz a legjobb, ha most elmész, mielőtt olyanokat vágok a fejedhez, amiket még én is megfogok bánni- mondta a fiú és visszasétált az épületbe.
Odakint maradtam egyedül a hűvös éjszakában. Lassan visszakullogtam a biciklihez és elkezdtem tolni magam mellett...

***

Az utolsó reggelem- futott át az agyamon, mikor kinyitottam a szememet.
Kócosan keltem ki az ágyból, belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába, ahol anya már javában sürgött- forgott.
- Jó reggelt!- köszöntött- Van cukros kifli tejjel reggelire, tudom, hogy mennyire szereted.
Leültem a pulthoz Chad mellé, aki már majszolta az előbb említett péksüteményt, miközben a legfrissebb újságban lévő keresztrejtvényt fejtette.
Anya adott egy tányért, én pedig szedtem a kosárból kiflit.
- El se hiszem, hogy eljött ez a nap is. Egyetemre mész...
- Nem olyan nagy dolog- vontam meg a vállam- Chad is most megy, inkább őt rajongd körbe- mutattam a bátyámra, de anya csak legyintett. A karambol óta haragszik Chadre, oly annyira, hogy már nem érdekli a fia sorsa. Néha úgy érzem, hogy egyke vagyok.
- Vegyél még kiflit- emelte anya meg a kosarat, hogy elterelje a témát.
Mikor már az egész kezem ragadt a cukortól, úgy döntöttem, hogy lezuhanyzok gyorsan.
Miután végeztem a fürdőben, a szobámban kivasaltam a hajam, belebújtam az előre kikészített ruhámba és kihúztam a szemem felül szemtussal.
Az idő gyorsan eltelt, néha-néha kilestem az ablakon, hogy Matt kocsija még a bejárón áll-e. Mostanra már az autó eltűnt, ami azt jelentette, hogy Matt valószínűleg már a reptéren van.
- Indulhatunk?- kiabálta anya.
- Persze!
Annyira örültem, hogy felvettek, de most mégis összeszorult a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen messze leszek innen... Hogy fogom túlélni Zoey és Melissa nélkül? És a legfontosabb, Matt nélkül? Igaz, hogy jelen pillanatban kerüli a társaságomat, de nekem attól még most is ugyanannyira fontos...
Gyorsan eltereltem a gondolataimat és ügyetlenül elkezdtem cibálni a cipzárt, majd sikeresen bezártam a bőröndömet és felemeltem.
Az ajtóban megtorpantam és utoljára körülnéztem a szobámba és megpróbáltam minden apró kis mozzanatot az emlékeim közé temetni.
Nyeltem egy hatalmasat, lehunytam a szemem és magam mögött hagytam a múltamat.
Tegnap este felhívtam Melissát és elmondtam neki, hogy mi történt köztem és Matt között. Azt mondta, hogy minden rendbe fog jönni, ne aggódjak, kell egy kis idő neki...
Mikor kinyitottam a kaput egy hatalmas meglepetésben volt részem: a barátaim mind ott álltak egy-egy papírt a magasba tartva. Melissa egy "M" betűt, Zoey egy "I" betűt, Justin egy szívecskét tartott az égbe, míg Chad egy "L" betűt és Austin egy "U"-t. Összeolvastam: Mi <3 Lu.
- Lu?- lepődtem meg.
- Matt lett volna az "A" betű...- magyarázta Zoey- Vedd úgy, hogy Lau-t olvastál.
Odamentem a barátaimhoz és tartottunk egy csoportos ölelést.
- Ez annyira sokat jelent nekem- mondtam nekik és mindenkit egyesével magamhoz szorítottam.
- Annyira fogsz hiányozni!- siránkoztak Melissáék.
- Laura, ideje indulnunk!- szólt ki anya a kocsiból. Chad segített berakni a csomagtartóba a bőröndömet, beültem az anyósülésre és beöveztem magam.
Kábán bámultam ki az ablakból, amikor egy ismerős kocsi elszáguldott mellettünk. Egy sötétbarna hajú fiú vezette. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol a barátaim sebesen mutogattak felénk.
- Anya, anya állj meg!
- Dehogy állok, lekésed a gépet!
- Anya állj már meg, vagy kiugrok!- nyúltam a kilincs felé.
Anya megcsóválta a fejét és lehúzódott oldalra.
Kikapcsoltam az övem és kiugrottam az autóból, majd elkezdtem szaladni a házunk felé.
A sötétkék kocsinak is kitárult a vezető ülés felőli ajtó és Matt szállt ki, majd sebesen rohanni kezdett felém. Félúton összetalálkoztunk, belevetettem magam a karjaiba és megcsókoltam.
- Bocsáss meg!- mondtam neki.
- Te bocsáss meg! Annyira hülye voltam!
- Én voltam az!
- Nem, én voltam!
- Mindketten azok voltatok, csak fejezzétek már be ezt a nyálas szöveget!- kiáltotta felénk Austin.
Megcsókoltam újra Mattet.
Anya ingerülten integetett a kocsiból.
- Mennem kell- mondtam szomorúan.
- Amint leszállsz, hívj!
A fájdalmas búcsú után anya sikeresen kivitt a reptérre és felrakott a gépre. Újságot olvastam az úton és imádkoztam, hogy ne zuhanyjak le.
Végül a szívem a torkomba dobogott, amikor landoltunk Boston repterén.
Rengeteg diák szállt le velem együtt, így nem volt nehéz dolgom eltalálni az iskolámhoz.

Az iskolának meghatározó szerepe van az életünkben, hiszen szinte eltelt éveink felét ez adja.
Az általános iskolában megtanuljuk az alapokat és a követelményeket: a figyelmet, a fegyelmet, az önállóságot, a tűrést, a sikert, a kudarcot és napestig sorolhatnám.
Megtanít arra, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz, az osztályhoz, az órákhoz; s ráébreszt, hogy mi csupán egyek vagyunk a sok közül.
A középiskolát hamar elvégezzük, néhány nehéz vizsgával befejezzük és következik az igazi megpróbáltatás: a főiskola, illetve az egyetem.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap ide fogok jönni.
Az épület iszonyú magas volt, azon gondolkoztam, hogy a tetőről vajon el lehet-e már érni a felhőket. Régi építésű, szürke téglákból állt a fal, ami a harmónián kívül a régi kor szépségét sugározta.
Hatalmas zöld park terült el a bejárati ajtóval szemben, ahol az idősebb hallgatók már most heverésztek a frissen nyírt zöld pázsiton és a nyár legfontosabb eseményeit taglalták ismerőseiknek.
A többség céltudatosan haladt az épület bejárata felé, ám hébe-hóba pár riadt arccal találkoztam, akik ugyanolyan elveszett lelkek voltak, akárcsak én - lerítt rólunk, hogy elsősök vagyunk.
- Elnézést, megmondanád, hogy merre... - fordultam oda egy hosszú vörös hajú lányhoz.
- Húzzál már a...- nézett rám összevont szemöldökkel és ment is tovább.
Egy kicsit pánikba estem és erősebben megmarkoltam a bőröndömet.
- Új vagy itt?- kérdezte valaki a hátam mögül.
Megfordultam, hirtelen a szemembe sütött a Nap, így néhány másodpercig vakul meredtem a hang gazdájára, s csak utána tudtam jobban szemügyre venni: fehér testhez feszülő V nyakkivágású póló volt a fiún, amivel jobban kihangsúlyozta barnaságát és az izmait, egy egyszerű sötétebb zöld farmerral viselte. A foga annyira fehér volt, hogy el kellett azon gondolkoznom, hogy vajon valóban a Naptól nem láttam-e az előbb. Rövid tüsis sötét barna haja volt, a frufru részt olyan 60 fokos szögben oldalra zselézte, ami olyan 3-4 centiméterrel volt hosszabb a többi területnél.
- Ennyire látszik?- kérdeztem vissza kicsit kábultan.
A fiú bólintott egyet, majd előre nyújtotta a kezét.
- Dan vagyok- mutatkozott be. Megráztam a kezét és mosolyogva csak annyit mondtam:- Én pedig Laura.
- Gyere, elkísérlek a regisztrációs pulthoz- vette el tőlem a táskámat és elindultunk balra egy kis mellékutca irányába.
- Ez itt a kollégiumi rész- mutatott az öreg épületre- Az ott pedig Claire, a folyosóügyeletesünk. Hello, Claire!- köszönt a lánynak, aki épp nagyban magyarázott valamit egy ikerpárnak.
Végül egy kis barna vasajtón bementünk ebbe a melléképületbe, aminek a bejárata felett ott díszelgett a kopottas (és néhol már rozsdás) Kollégium felirat.
Egy vajszínű csempézett folyosón végighaladtunk, majd jobbra kanyarodtunk. Felmentünk egy lépcsőn 2 emeletnyit. A folyosó végén ott állt egy bódé REGISZTRÁCIÓ felirattal.
- Soha nem találtam volna meg- fordultam Dan felé- Köszönöm!
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek- legyintett a fiú és felkönyökölt a regisztrációs bódéra, ahol egy lélek sem volt rajtunk kívül.
- Anne, hogy vagy ma?- kérdezte a bódé mögött ülő szeplős lánytól. Anne megigazította az elegáns felsőjét (egy kicsit mintha lejjebb húzta volna, hogy jobban látszódjon a dekoltázsa), idétlenül elkezdett mosolyogni, az arca pedig elpirult.
- Dan!- szólította nevén a fiút- Mindig jól, ha erre jársz.
Dan felém mutatott.
- Ezen a szinten van a szobája.
- Megkérdeztétek az előzetesben?- kérdezte Anne.
Már épp szólni akartam, hogy nem, még csak véletlenül se jártunk az "előzetes"-nél, bármi is legyen az, mikor Dan így szólt:
- Mindketten tudjuk, hogy megoldható az itteni elhelyezés- Dan szép lassan a lány kezéhez nyúlt és megsimogatta a tetejét.
Anne elmosolygott, elkezdte a szabad kezével babrálni a nyakláncát és végigmért.
- Carla és Penelope mellé még mehet egy ember- jelentette ki végül és elővett egy tollat- Mi a neved?- kérdezte tőlem a lány.
- Laura O'Connor.
Anne felírta a nevem egy papírra, majd ismét Danhez fordult.
- Elkísérnéd a szobájába?
- Természetesen- Dan felkapta a táskámat és elindultunk egymás mellett.
Néhány lány elhaladt mellettünk, összesúgtak a hátunk mögött, majd a 216-os számú ajtó elé lerakta a bőröndömet Dan.
- Megérkeztünk- nyúlt a kilincsért és kinyitotta az ajtót.
A szobában egy emeletes és egy egyszemélyes ágy volt, 2 íróasztal 4 székkel és egy kis hűtő. Az emeletes ágy már foglalt volt: felül egy rózsaszín plüsspléd volt ráterítve az ágyra, a falon mellette lila pillangók és virágok díszelegtek, illetve különböző csillogó díszek,  míg az alsó ágyon egy Micimackós pléd volt, a fal pedig el volt árasztva viccesebbnél viccesebb fényképekkel.
- Gondolom, akkor ez lesz az enyém- néztem az egy személyes ágyra és leültem rá.
Dan lerakta a bőröndömet és mellém ült a rugós és nyikorgós ágyra.
- Nehéz az első nap. Mindenki nagyon várja, de mikor már itt vagy, akkor jössz rá, hogy mennyire hiányzik az otthonod és a barátaid. Most vagyok harmadéves, és tisztán emlékszem az első napomra: egy órát bolyongtam az épületben, mire találtam egy takarítót, aki szólt, hogy nem a kollégiumban vagyok. Mire átjöttem a koli részbe, addigra már nem volt felvétel a szobákba, mert lezárt a rendszer, ezért beraktak találomra egy kis porfészekbe. Éjszaka jött a szívatás, fogkrémes arccal ébredtem, az összes alsóneműmet kilopták a bőröndömből és leborotváltak egy kis részt a szemöldökömből. Én pedig annyira mélyen aludtam, hogy semmit nem vettem észre belőle!- nevette el magát Dan- De utána sikerült felülkerekednem és tartok ott, ahol. Nyugi, veled is így lesz, hamar megszokod!
Jól esett, hogy valaki törődik velem.
Épp ismét megakartam köszönni a segítséget, amikor nyílt az ajtó.
- Igazán összejöhetnének már! Túlságosan húzzák-vonják ezt a dolgot, és már kezd elfogyni a türelmem!- egy hosszú, egyenes, hajpántos barna hajú lány lépett be először, akit egy világosbarna, ugyancsak hajpántos, ám picit bodorított hajú lány követett.
Amikor megláttak engem Dannel összenéztek.
Felálltam az ágyról és odaléptem hozzájuk.
- Sziasztok, Laura O'Connor vagyok az új szobatársatok!- nyújtottam a sötétebb barna hajú lány felé a kezemet.
- Carla. Ő pedig itt Pene- a lány ránézett a kezemre- Szívem, itt csak a ribancok fognak egymással kezet.
Gyorsan visszahúztam a kezem és kicsit zavarba estem.
- Ő az új áldozatod?- nézett Carla Danre- Jobb lenne, ha most lelépnél!
- Oké, oké, csak kedves akartam lenni!- emelte fel védekezően maga elé a kezét Dan.
- Kedves? Te? Kifelé!
Dan felállt, bocsánatkérően még utoljára rám nézett és kiment a szobánkból.
Pene leült a Micimackós ágyra és elkezdett zokogni.
Azt se tudtam, hogy mit csináljak, így jobbnak láttam, ha elkezdek kirámolni a bőröndömből.
Az ágyam mellett volt egy beépített szekrény, bár nem éppen volt méretes egy darab...
- Az a mocskos disznó!- mondta Carla és átölelte a barátnőjét.
- Ééééhhhn... Olyan... Hühhühühüüülyee- zokogott Pene.
- Be ne dőlj ennek a tuskónak! Minden elveszett elsőévesnek segít, hogy utána meghálálják neki az ágyában... Dant egyedül a farka irányítja, semmi emberi érzés nincs benne... Szegény Pene is az áldozatává vált...- simogatta meg barátnője hátát Carla.
- Tró... Tró... Tróóófeaaa lettheeeeeeem- markolta meg a párnáját Penelope.
- Tartsd távol magad tőle- nézett rám komolyan Carla.
- Nem is akartam tőle semmit, nem az én esetem. Mellesleg van barátom, akit nagyon szeretek.
- Ide jár?- érdeklődött Carla.
Megráztam a fejem.
- Ú. Csúfos vége lesz. De majd mi segítünk átvészelni azon az időszakon!- mosolygott rám.
- Én nem akarok vele szakítani.
- A távkapcsolat nem működik, szívem.
- Nekünk fog.
- Ahogy gondolod- vonta meg a vállát Carla.
Felkaptam a telefonomat az ágyamról és kimentem a folyosóra, hogy keressek egy eldugott helyet, ahol zavartalanul beszélhetek Mattel.
Harmadik csöngésre fel is vette.
- Már kezdtem aggódni- szólt bele a telefonba- Még csak most szálltál le?
- Bocsánat, hogy nem hívtalak egyből, de elragadott a tömeg, szednem kellett a lábam! Nagy város Boston.
- Már a koliban vagy?
- Igen, két lányhoz osztottak be...- nem akartam említeni neki a Dannel történt találkozásomat- Nem egyidősek velem, szerintem másodévesek lehetnek.
- Ez érdekes.
- Nekem mondod? Ráadásul azt mondták, hogy nem sokáig fog tartani a kapcsolatunk... Nem tudják, hogy mennyi mindenen mentünk együtt keresztül.
- Nem hisznek a távkapcsolatban?
- Egyáltalán nem. Attól, hogy nekik nem működött, nekem még mehet.
- Így van. Nagyon hiányzol!
- Te is, Matt!
- Este majd hívlak, most mennem kell, szia!- és kinyomta.
Visszamentem a szobámba, ahol Pene kicsit se nézett rám kedves szemmel. Zavartalanul kicsomagoltam és otthonosabbá tettem a szobámat, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt van nekem Matt Bender a tengerkék szemeivel...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése