Megnyomtam rajta a hatalmas fehér gombot, mire az ajtó kitárult. Kivettem a meleg bögrét és az ebédlőben leültem az asztalhoz, hogy átfussam a mai újságot.
- Jó reggelt!- jött be a konyhába anya.
- Jó reggelt!- köszöntem vissza és lapoztam egyet.
Nem igazán beszéltünk azóta, hogy megtudtam, hogy kistestvérem lesz. Egyszerűen nem bírtam elfogadni a tényt. Tudom, hogy gyerekesen viselkedek, de nem hiszem, hogy okos dolog volt anyának, hogy bevállaljon mégegy gyereket... Elvégre minket is simán otthagyott anno. Ki tudja, most hogy fog alakulni...
- Van még tej?- kérdezte anya, miközben elindult a hűtő felé.
- Ühüm- válaszoltam közömbösen.
- Várod már az első napot?- nyitotta ki a hűtőt, és kivette a doboz tejet, majd leemelt egy bögrét a polcról és megtöltötte a hideg folyadékkal- Teljesen új környezet, új arcok... Nem irigyellek- mosolygott rám.
A számhoz emeltem a bögrét és megittam a tartalmát.
- Ne próbálj meg beszélgetést kezdeményezni, mert nincs kedvem társalogni- mondtam és a mosogatóba raktam a bögrémet, majd felmentem a szobámba, egyszer se néztem magam mögé, mégis tudtam, hogy anya tátott szájjal mered távolodó testem felé.
A fürdőben gyorsan elvégeztem a reggeli teendőket, majd felöltöztem és megcsináltam a hajam.
A szekrényből kivettem egy barna színű kisebb kézitáskát, beleraktam egy noteszt, egy tollat és a pénztárcámat, majd belebújtam a cipőmbe.
***
Az első hét azzal telik el, hogy az elsősök regisztrálják magukat, diákigazolványt igényelnek és összeismerkednek a jövendőbeli csoporttársak egyharmadával.
Igazán örültem, hogy a barátaim is abba a fősuliba jöttek, ahova én - igaz, hogy javarészt külön óráink voltak, azonban jó volt a folyosón összefutni az ismert arcokkal.
Kegyetlenül hiányzott a folyton tökéletes megjelenésű Laura, aki magából sugározta az intelligenciát. Minden áldott nap beszéltünk vele telefonon, vagy webkamerán, de az nem volt az igazi.
A torkomban dobogott a szívem, miközben a tantermemet kerestem. Mikor bementem, akkor pedig azt hittem, hogy menten összeesek, hisz mindenki tekintetét magamon éreztem.
Végül odalépdeltem egy oldalra fonott hajú fekete keretes szemüveges lányhoz és összeszedve minden bátorságomat megkérdeztem:- Szabad ez a hely?- mire ő azt felelte, hogy szabad.
Később kiderült, hogy a lány neve Suzannah. Ahány órán együtt voltunk, mindig mellette ültem. Suze a kollégiumban lakott egy másik lánnyal, akinek folyton elfelejtettem a nevét.
Épp a büfénél ültünk a negyedik napunkon egy rozoga faasztalnál a kis csipet-csapattal, amikor leült hozzánk Chad és elkezdte kicsomagolni a frissen vásárolt sonkás szendvicsét a fóliából.
- Az ott ki?- mutatott Melissa a lépcsőről lefele haladó szőke hajú lányra.
- Naomi- mondta Suze- Egy emelettel felettem lakik a kollégiumban, másodéves- halkabbra vette a hangját- Azt beszélik, hogy minden éjjel mással hempereg.
Chloé összevont szemöldökkel meredt rá.
Annyira esetlennek tűnt Matt nélkül, pedig Chloé volt közölünk a legerősebb egyéniség, de most mégis látszott rajta, hogy hiányzik neki a pár perccel idősebb bátyja.
Az előbb említett szőke lányhoz odament egy fiú, és a fenekére csapott.
Naomi erre vett egy mély levegőt, a srác felé fordult és utánaszólt:
- Csak ennyi telik tőled, Noel? Ez még tőled is szánalmas!- néhányan hangosan felnevettek Naomi mögött, mintha valami csatlósai lennének a lánynak... Ilyen nem csak a filmekben van?
Noel figyelemre se méltatta a lány szavait és továbbhaladt egy csapat fiúval.
A szőke hajú csatlósok színes lapokat szorongattak a hónuk alatt és minden egyes diáknak osztottak egyet, akik elhaladtak mellettük.
- Pénteken a Beth'-ben lesz egy kis összejövetel fiatalok! Mindenkinek ott a helye!- mondta hangosan Naomi.
Az egyik lány közelebb jött az asztalunkhoz, és csak ekkor ismertem fel közelebbről, hogy ki is ő...
- Allison!- ugrott be a neve.
A lány meglepődötten fordult felém.
- Ó, Ben barátja!- ismert fel- Nem is tudtam, hogy ide jársz.
- Elsős vagyok- magyaráztam.
- Jössz pénteken a Beth'-be?
- Remélem.
- Allison! Siess már!- kiáltott felénk Naomi.
Allison bólintott egyet, és már haladt is tovább.
- Honnan ismered?- nézett rám Melissa.
- A portásunk, Ben húga.
Chad összegyűrte a fóliát és az asztal mellett lévő szemetesbe dobta.
- Na én léptem- kapta fel hátára a táskáját.
- Chad!- szólt utána Melissa.
- Igen?
- Akkor suli után?
- Persze. Gyere a parkolóba.
Furán meredtem hullámos barna hajú barátnőmre, aki úgy ült ott mellettem és úgy ette ártatlanul a joghurtját, mint egy földre szállt angyal.
- Hova mentek?- kíváncsiskodtam.
Melissa elpirult.
- Csak a Plázába.
- És Erik?
Mel megvonta a vállát.
- Nem az én gondom. Világosan megmondtam neki, hogy nem érdekel.
- Miattad jött ebbe a fősuliba. Ez sem számít?
- Te most ráakarod beszélni Erikre?- szállt be a beszélgetésünkbe a hallgatag Chloé- Hahó, ébredj már fel, Zo! Mióta együtt vannak, azóta boldogtalan.
- Várjatok csak... Erik Loganről beszéltek?- csillant fel Bianca szeme.
Bólintottam.
- Pontosan.
- Te jártál vele?
- Valami olyasmi...- nyalta le a kanalát Melissa- Megyünk pénteken a buliba?- tartotta fel a neonzöld szórólapot.
- Semmi pénzért nem hagynám ki- kapta ki a kezéből Chloé- Mit vesztek fel?
Bianca megvonta a vállát, én pedig magam elé meredtem.
- Remélem az új főnök elenged...
- Miért ne engedne el?
- Mert egy rabszolgahajcsár- mondtam bánatosan - Mindenesetre ma megkérdezem.
Ekkor fordítottam oldalra a fejem és vettem észre őt.
Néhány sráccal beállt a büfénél kígyózó sorba és valamin nevetett.
Sötétbarna haja rövidebb volt, mint amilyen szokott lenni... Valószínűleg fodrásznál járt.
Térdig érő zöld nadrág volt rajta egy fehér pólóval.
Hirtelen megszűnt a külvilág, és csak rá figyeltem. Azt akartam, hogy vegyen észre, hogy nézzen rám.
- Hé!- integetett a szemem előtt a tenyerével Bianca- Térj vissza közénk!
Gyorsan elfordítottam a tekintetem a fiúról és elpirultam, majd Melissára pillantottam, aki pontosan tudta, hogy kit bámultam.
- Beszéltél már vele?- kérdezte.
- Kivel?- tettem a hülyét.
- Justinnal- bökött a sor felé.
Megráztam a fejem.
- Mióta kiosztott a szendvicskészítés közepette, próbálom elkerülni. Ha elhaladok mellette levegőnek néz, még csak köszönni se köszön.
Chloé a vállamra tette a kezét.
- Nyugi, minden rendbe fog jönni!
- Jó lenne már... Marhára hiányzik Austin...
- Vele se beszéltél?- nézett rám szomorúan Melissa.
Megráztam a fejem.
Gyorsan a faliórára meredtem.
- Bocsássatok meg, de mennem kell, mert elkések!- álltam fel az asztaltól. Még utoljára lopva a büfé felé pillantottam, de Justin már nem volt ott.
Felkaptam a mappámat és már mentem is a kijárat felé.
Mostanában sokszor szomorúnak éreztem magam ok nélkül, ráadásul folyamatosan igényeltem, hogy egyedül legyek bezárva a szobámba. Talán depis lennék? Kötve hiszem... Inkább csak túldramatizálok mindent.
- Zoey!- szólított valaki a nevemen a parkolóban.
Megfordultam a tengelyem körül és a kocsik felé pillantottam.
A szavam elakadt, aig kaptam levegőt...
- A kávézóba mész?- kérdezte Justin, miközben az arcomat fürkészte fura tekintettel. Fogadjunk, hogy feltűnt neki meglepettségem.
Bólintottam.
Justin kinyitotta a szürke Mercedes anyósülés felőli ajtaját.
- Gyere, elviszlek.
Megköszörültem a torkomat.
- Igazán semmi szükség rá...
- Gyere már, én is oda tartok.
Erősebben markoltam meg a mappámat és beleharaptam a számba.
Szálljak be? De mi lesz, ha Austin megtudja, és még jobban megfog utálni?
Ó, de olyan messze van kávézó, ráadásul be is van borulva... Tuti, hogy a nyakamba zúdulna az ég...
- Zo, jössz már?- rántott ki töprengésemből Justin.
Elindultam a kocsi felé, beültem, mire Justin becsapta az ajtót.
Beöveztem magam, közben Justin bekapcsolta a rádiót.
Dörgött egy hatalmasat az ég.
Justin erősebben megmarkolta a kormányt, majd elindult a kocsival.
Először hatalmas szél támadt, mindenfele papírfecnik és apróbb kavicsok repkedtek a levegőbe. Az emberek őrültek módjára kerestek fedezéket.
Azután olyan hevesen és olyan nagy, erős cseppekben kezdett el szakadni az eső, hogy kénytelenek voltunk oldalra húzódni és leállítani a motort. A rádióvétel szakadozott, ami csak még ijesztőbbé tette az amúgy is félelmetes helyzetet.
Próbáltam nézelődni, hogy a többi kocsis mit csinál, de a szélvédőn keresztül csak néha láttam egy-egy piros fényt.
- Chuck ki fog nyírni- mondtam halkan.
Justin lehunyta a szemét. Biztos untatom.
Elfordítottam oldalra a fejem, mert hirtelen beleszúrt a szemembe valami, és úgy éreztem, hogy elsírom magam.
Bárcsak minden ugyanúgy lenne, mint régen... Austin a legjobb fiúbarátom lenne, aki iránt kezdek többet érezni a barátságnál, Justin pedig egyszerűen csak Austin bátyja lenne, aki számomra tabu.
Erre tessék, most itt ülök, és összeugrasztottam 2 testvért, akik mellesleg engem is megutáltak.
Szörnyű ember vagyok...
Szörnyű...
Egy könnycsepp kibuggyant, és lecsordult az arcomon.
Hirtelen melegséget éreztem az arcomon. Justin letörölte a könnyemet.
Odafordultam felé és kérdőn néztem a smaragdbarna szemeibe.
- Sajnálom- suttogta.
Nem értettem, hogy mit is sajnál tulajdonképpen. Én tettem tönkre a kapcsolatát az öccsével. Én vagyok mindennek az elrontója. Én kérhetnék bocsánatot, nem pedig ő.
Justin észrevette némaságomat. A keze még mindig az arcomon volt, a hüvelykujjával cirógatott.
- Ne érezd magad hibásnak- mondta lassan- Nem te tehetsz semmiről. Austin pedig...- hirtelen megfeszültek az arcvonásai- Meg fog bocsátani. Tegnap beszélgettem vele, ha minden igaz ma bejön a kávézóba.
Justin elhúzta a kezét.
Egyre kevesebb esőcsepp kopogott a tetőn.
Próbáltam megemészteni a hallottakat.
Justin próbálta helyrerakni az életemet... Kibékít Austinnal (vajon mit mondhatott neki?), de miért teszi?
- Nem értelek- ráztam meg a fejem- Azt hittem, hogy...
- Hogy mi? Tetszel nekem? Ugyan már, Zo, nem tetszhetsz mindenkinek...
Komolyan összezavarodtam.
- De hát a csók...
- Te csókoltál meg, én csak viszonoztam. Tudod a fiúknak nem jelent semmit se- vonta meg a vállát.
Hirtelen olyan elutasítóan viselkedik velem... Az előbb még az arcom cirógatta most meg... Nem értem.
- Miért beszéltél Austinnal?- böktem ki.
- Mert nem bírom nézni, ahogy szenvedtek.
- Szerinted én is hiányzom neki?- örültem meg.
Justin az arcomra nézett, ami sugárzott az örömtől. Picit elgondolkodott, szóra nyitotta a száját, ám végül csak bólintott egyet.
- De tisztában kell lenned néhány dologgal...
Picit megijedtem.
- Mégpedig?
Justin vett egy mély levegőt. Kezdett lecsillapodni a vihar, a forgalom pedig újra beindult.
- Austin úgy tudja, hogy én csókoltalak meg.
Hirtelen kiszáradt a szám.
- De hát... Így csak jobban magadra haragítod!- döbbentem rá.
- A tesóm. Előbb-utóbb úgyis minden visszaáll a régi kerékvágásba közöttünk.
Justin beindította a kocsit, majd hangosabbra vette a rádiót, ezzel jelezve, hogy nem kíván velem tovább társalogni.
A Beth' zsúfolva volt a vihar elől menekültekkel.
Gyorsan beszaladtam az öltözőbe és átvettem a barna inges egyenruhámat.
- Zoey, Justin!- kiáltotta valaki a folyosón.
Begomboltam az utolsó gombot és már szaladtam is ki az öltözőből.
- Mivel magyarázzátok a késést?- nézett ránk dühösen Chuck.
- Az eső miatt nem tudtunk haladni, leállt a közlekedés a városban- magyarázta Justin.
- És engem az hol érdekel? Itt pedig őrültek háza van, az alkalmazottaim pedig sehol nincsenek... Le lesz vonva a béretekből, nincs apelláta. Munkára!- és már el is viharzott.
Az első 2 órám monotonon telt: az asztalokat szedtem le, felvettem a rendelést és néha mosogattam. Egyre csak az ajtó felé bámultam és mindenkiben Austint láttam.
Azonban a fiú csak nem érkezett meg a kávézóba. Ahogy a munkaidőm vége felé közeledtem, egyre jobban kezdtem beletörődni abba, hogy én már soha többé nem leszek jóba Austinnal...
Az öltözőben is még reménykedtem, hogy megérkezik Austin, de mindhiába.
Felkaptam a mappám és elindultam ki az épületből, amikor eszembe jutott valami.
- Chuck!- kiáltottam a fiú után, aki megfordult.
- Mondd gyorsan, nem érek rá.
- Én csak azt szerettem volna kérdezni, hogy... Elengednél pénteken? Lesz egy buli itt, amire meghívtak és...
- Zoey- tette a vállamra a kezét- Természetesen ott leszel a bulin- hatásszünet- Mint pincér.
- De...
- Most mennem kell- és már el is tűnt.
Ilyen nincs. Mit fognak gondolni a többiek? Ki kell szolgálnom az évfolyamtársaimat... Ettől nincs megalázóbb. Muszáj volt Naominak pont ezt a helyet kiszemelnie?
Míg hazafele tartottam már 2 dolog miatt is búsultam: az egyik Austin volt, a másik pedig a holnap esti buli.
Reméltem, hogy a hotelben egy kis jobb kedvre tud deríteni Ben.
- Szia Bernard!- köszöntem a portásunknak, aki nyomban elmosolyodott, amikor meglátott.
- Milyen volt a negyedik napod?- kérdezte tőlem.
Odamentem a pulthoz.
- Szörnyű.
Ekkor kinyílt a hotel ajtaja.
Megfordultam és nem akartam elhinni azt, amit látok.
- Austin- suttogtam.
Austin pontosan olyan helyes volt, mint az emlékeimben: barna haja tüsisen meredt az ég felé; a hajtövénél, szinte már a homlokánál ott volt a kiskörömnyi nagyságú anyajegye; féloldalas mosollyal tekintett rám, zöldes szemei pedig bocsánatkérően csillogtak.
Tartott valami hatalmas dobozszerű valamit a kezében.
Odaszaladtam hozzá és teljes erőmből magamhoz öleltem a fiút, aki viszonozta.
- Meglepetés!- nyújtottá át a dobozszerű valamit. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez egy ketrec, aminek a hátuljánál egy szőrös pamacs terült el.
A szőrcsomó hirtelen megmozdult, én pedig majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Egy cica!- tettem a szám elé a kezemet.
Rengeteget ecseteltem Austinnak arról, hogy mennyire vágyok egy kismacskára, azonban régebben apa nem engedte meg, most pedig anya utasítja el. Anya szerint egy állat nem házba való, nekünk meg jelenleg nincs udvarunk.
- Zoey, sajnálom, de a hotelben nem tarthatsz állatot- szólt közbe Bernard.
Hirtelen csalódottság ült ki az arcomra.
- Gyorsan, nyomás a liftbe!- mutatott a személyszállító felé- Nem köplek be- kacsintott.
Megragadtam a ketrecet és gyors léptekkel Austinnal az oldalamon beléptünk a liftbe, majd megnyomtam a lakosztályunkhoz vezető gombot.
- Nincs itthon senki- jegyeztem meg, miután kiszálltunk a liftből.
Letettem a ketrecet a nappaliba és kinyitottam.
A fekete hosszú szőrű szőrcsomó megmozdult.
- Ó, annyira aranyos vagy!- mondtam a macskának, miközben az ölembe tettem.
- Mi lesz a neve?- ült le mellém a földre Austin.
- Pineapple.
- Ez hülye név- simogatta meg a cicát.
Megvontam a vállam.
- Ez ugrott be először, tehát ez lesz az igazi- letettem a földre Pineapplet, hogy felfedezze magának az új lakhelyét- Nagyon köszönöm!
- Én már csak ilyen rendes srác vagyok...- húzta ki magát Austin.
Odahúzódtam hozzá és megint megöleltem.
- Annyira hiányoztál, majom!- mondtam neki őszintén.
- Hé, elég már a nyálas beszédből- tolt el- De te is hiányoztál.
Vajon mostmár újra ugyanolyan jóban vagyunk?
Megbékélt a helyzettel és tiszta lappal indulunk? Vagy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna?
Csak egy módon deríthettem ki, hogy mit gondol Austin: ha egyenesen megkérdezem tőle.
- Min töprengsz?- kérdezte a fiú.
- Csak azon, hogy...- megköszörültem a torkomat- Hogy mi most... Mik vagyunk egymásnak? Barátok?
Austin picit eltöprengett.
- Talán. De nem ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Rettenetesen fáj az, amit tettél... Tettetek...- megcsóválta a fejét- Ne is beszéljünk róla, mert csak felidegesítem magam- mosolygott rám.
Annyira boldognak éreztem magam, hogy újra itt van nekem Austin. Igaz, hogy el kell nyernem a bizalmát, de perpillanat csak az érdekelt, hogy végre ugyanazt a levegőt szívjuk.
- Illik rá a név. Akkora végterméket hagyott a csempén, mint egy ananász- nevetett Austin a konyha felé mutatva.
Nem érdekelt, hogy milyen gusztustalan és gyomorforgató lesz eltakarítani a kiscicám nagy meglepetését.
Csak az érdekelt, hogy Austin újra szóba áll velem. Csak ez, és semmi más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése