2. fejezet -Zoey

Az otthonom a kastélyom- olvastam az egyik lakberendező újság főcímét, ami unottan hevert a nappaliban.
Leültem az újonnan vásárolt fonott keretű kanapéba és keresztbe tettem a lábam.
Nemrég költöztünk be ebbe a lakosztályba, mégis anya már kétszer rendezte át, mondván, hogy szereti a változatosságot. Mások az alsóneműjüket váltogatják naponta, mi a bútorunkat.
Szegény Bernard, a kezes-lábas inasunk nem győzte cipelni az új bútorokat, pedig nem áll a szerződésében anyám hóbortjainak a kielégítése. Ő szimplán az itteni szálloda portása.
Leraktam a hideg vízzel teli poharamat a lakberendezős újság mellé és az öcsémre meredtem.
- Mi lehet az a halaszthatatlan ügy, amiért anya összehívta a családi kupaktanácsot?
Brian megvonta a vállát.
- Nekem se mondott többet.
Ekkor toppant be anya a nappaliba. Hosszú haját (ami most is tökéletesen állt) egy Dolce Gabbana napszemüveggel fogta hátra, térdig érő szoknya volt rajta egy könnyed bő blúzzal és hozzá illő nyaklánccal. Most jöhetett a tárgyalásról.
- Fogadjunk már elkezdtetek találgatni!- ült le mellém.
- Mondd már- sürgettem anyát.
Anya rámeredt a pohárra.
- Szabad?- kérdezte és már nyúlt és érte.
Szinte egy kortyra megitta az egészet.
- Anya, ne húzd az agyunkat- kérlelte Brian.
- Nem olyan könnyű ezt elmondani...
- Csak ne köntörfalazz!- néztem rá komolyan- Bökd ki, megküzdünk vele!
Anya bólintott, vett egy nagy levegőt és ezt mondta:
- Kistestvéretek lesz.
A szemem elkerekedett, az állam pedig a padlót súrolta.
Anya hol rám, hol Brianre nézett félő mosollyal.
- Ez... Ez- nem találtam a megfelelő szavakat, ezért az öcsémre néztem, hogy segítsen ki.
- Khm... Nagyon... Nagyon...- dadogott ő is.
Végül felpattantam a kanapéról és kimondtam, amit valóban gondoltam.
- Borzalmas!- keltem ki magamból, és már mentem is a lifthez, hogy megnyomjam a hívó gombot.
Anya mindenre számított, csak erre nem.
Felállt és utánam jött.
- Zoey!- szólított a nevemen.
A liftajtó kitárult én pedig belementem és már nyomtam is a földszint gombot.
- Zoey!- kiáltotta anya, de már késő volt. Az ajtó bezárult, én pedig egyenesen a földszint felé tartottam.
Olyan lány vagyok, akinek a mobiltelefonja állandóan a zsebében lapul, és ott vár arra, hogy megcsörrenjen, ám most kivételesen egy olyan nadrág volt rajtam, aminek kicsi a zsbe és állandóan kiesik belőle a telóm, ezért ott felejtettem a szobámban. Nagyszerű, még hívni se tudok senkit!
- Jó napot kisasszony!- köszönt rám Bernard, s ekkor támadt egy ötletem.
Odaszaladtam a pulthoz.
- Bernard, kölcsön kérhetem a telefonod egy hívásra? Fontos lenne!- néztem rá bociszemekkel.
- Természetesen!- és már nyújtotta is felém a tenyérnyi nagyságú érintőképernyős mobilt, ami többe került, mint anyám fizetése egy hónapra.
Felvont szemöldökkel néztem a fiúra.
- Miért vagy portás?- kérdeztem végül.
Berard megvonta a vállát.
- A pluszpénz mindig jól jön, jól mutat a jelentkezési lapomon, ráadásul szeretem csinálni.
Elég indokoltnak éreztem a választ, így elkezdtem beütni azt a számot, amit fejből tudtam.
Második csöngésre egy álmos hang szólt bele.
- Háló?
- Szia Austin, Zo vagyok. Zavarok?
- Épp aludtam.
- Bocsi, én csak... Szükségem van valakire, akivel beszélhetnék.
Néma csend.
- Austin? Itt vagy?
- Itt, itt... Csak arra gondoltam... Miért nem Justint hívtad fel?
Legszívesebben leordítottam volna a fejét ezért a kijelentésért, de igaza volt. 1 hónapja megmondta, hogy milyen következményekkel számoljak a jövőben...

1 hónapja
- Csókolom! Austin itthon van?
Barbara Lockwood szemügyre vett, majd elmosolyodott.
Elzárta a csapot, hogy hallja, amit mondok, és megtörölte a kezét a falról lógó narancssárga törölközőben.
- A szobájában van- árulta el.
- Köszönöm- és már sarkon is fordultam. Mögöttem újra vízcsobogás támadt.
Hirtelen megtorpantam, és visszanéztem a fiatalos nőre.
- Mrs. Lockwood... Elnézést, hogy szó nélkül állítottam be, csak Austin...
- Nem veszi fel a telefont. Tudok mindenről- a mosolya továbbra is sugárzott az arcán.
Bólintottam egyet, és már mentem is a fiúk szobája felé.
Az ajtó zárva volt.
Gyorsan megigazítottam a ruhát magamon, az ujjammal fésültem kettőt a hajamon, vettem egy nagyon mély lélegzetet és benyitottam.
Austin Lockwood félmeztelenül ült a számítógép asztalnál, épp játszott valami PC játékon.
Először nem akart hinni a szemének, mikor megpillantott, majd leállította a játékot.
Nem nézett rám, úgy kérdezte meg a következőt:
- Mit akarsz?
Nem igazán örültem ennek a hangnemnek, de tudtam, hogy jelen pillanatban a pokolba kíván...
- Először is bocsánatot kérni- tettem egy lépést közelebb.
Austin végre felém fordította a fejét.
- Másodszor?- kérdezte semlegesen.
Gyerünk, Zo, csak légy magabiztos! Ne ijedj meg a stílusától! Pont ezt akarja elérni!
- El akarom mondani, hogy mennyire hiányzol. És hogy mennyire megbántam, hogy...- elcsuklott a hangom.
- Hogy megcsókoltad a bátyám?
Szörnyű volt ezt az ő szájából hallani.
Lehunytam a szemem.
- Azt is...- mondtam suttogva.
Odahúztam egy fából készült kopottas hokedlit Austin mellé, és leültem rá, miután lehajítottam róla egy fél pár fekete zoknit.
- Ha jóvá tudnám tenni... Ha egyáltalán.
Austin megrázta a fejét.
- Fejezd be, Zo. Akkor kellett volna mindenre gondolnod, amikor megtetted...
Kicsit tépelődtem, hogy maradjak, vagy menjek-e.
- Mi vagyunk egymásnak?- kérdeztem a fiútól- Mármint milyen kapcsolatban állunk? Ellenségek?
- Nem, nem nevezném ellenségnek ezt... Inkább csak annyit tudnék mondani, hogy nem barátok...
- És az... Az számodra mit jelent?
- Ha szükséged van rám, nem feltétlenül állok a szolgálatodra...
- De beszélünk egymással?
Austin picit elgondolkodott.
- Beszélhetünk néhanapján.
Picit elmosolyodtam.
- Köszönöm. Én most... Megyek...- álltam fel a székről.
Az ajtóból visszafordultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem a kócos hajú fiút, aki újult erővel tért vissza a PC játékához.

Most
Üveges tekintettel megragadtam a pult szélét, hogy megtartsam magam a hirtelen rám törő rosszulléttől.
- Jól vagy?- fogott meg Bernard.
- Ühüüüm- erőltettem rá egy halovány mosolyt.
Bernard a bal kezével a térdhajlataimnál felemelt, a másik kezével pedig a hátamat támasztotta - úgy vitt az ölébe, mint egy lovag.
Összeszorítottam a szemem teljes erőből és próbáltam nem arra gondolni, hogy nem a saját talpamon állok.
Végül Bernard a hallban lévő díványra fektetett le.
- Amalia! Hozz egy pohár hideg vizet!- parancsolta az egyik megszeppent nyári gyakorlaton lévő lánynak, aki tüstént elindult a konyha felé.
Néhány pillanat múlva, Bernard felültetett és a kezembe nyomta a hideg üvegpoharat.
- Igyál!- kérte.
Az ajkamhoz emeltem a poharat és mohón kortyolni kezdtem a jéghideg csapvizet.
- Jobban vagy?
- Ezerszer- fújtam ki a levegőt.
Bernard felállt mellőlem, és elindult vissza a pult felé.
- Bernard!- szóltam a fiú után- Nem tudnál... Úgy értem, nem szeretnél... Vagyis... Nincs kedved itt maradni velem egy picit?
A fiú széles mosolyra húzta a száját.
- Mit szólnál egy kis sétához?
- Nagyszerűen hangzik.
- Gyorsan átöltözök.
Megittam az utolsó cseppig a vizet a pohárból, és amíg vártam a fiúra, egy újságot lapoztam át, ami ott hevert az asztalon.
10 perc múlva vissza is ért a fiú, akit alig ismertem fel: szőke haja csillogott, akárcsak a tengerkék szemei, az öltözéke pedig elképesztően divatos volt. Most tűnt fel, hogy milyen jó képű igazából...
Az arcán most is ott ragyogott az állandóan jelen lévő mosolya.
- Mehetünk?- kérdezte.
Bólintottam és felálltam.
Igazából picit zavarba éreztem magam... Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom, vagy miről kellene beszélnem vele. Idősebb, körülbelül másodéves lehet a fősulin, izmos, sármos és kegyetlenül kedves. Eddig nem is tudtam, hogy ilyen egyáltalán létezik...
Vajon ez csak egy álom lenne?
- Hahó, Zoey, hallasz?- kérdezte tőlem Bernard.
A fenébe, már megint túl sokat beszéltem magamba, és azt se tudom, hogy miről hablatyolt mellettem Bernard.
- Bocsáss meg, elkalandoztam.
Bernard elnevette magát.
- Csak annyit kérdeztem, hogy elvihetlek-e a titkos helyemre?
Titkos hely?
Mit kellene válaszolnom?
Mi van, ha ez a bájos mosoly csak álca?! Lehet, hogy a titkos hely alatt azt érti, hogy egy szervkereskedőnek szállítja le a szerveimet! Vagy csak simán kinyír, mert ebben látja az élvezetet. Tuti, hogy van valami fura hóbortja, mert a nélkül túl tökéletesnek tűnne...
- Nos?
Egy kicsit elpirultam, mikor belenéztem a szemébe, de végül irtó magas hangon sikerült kinyögnöm egy
igen-t.
A nap már nem sütött olyan melegen, mint mondjuk tegnap, amikor Lauráénál medencéztünk, de most is jó idő volt.
Némán haladtunk egymás mellett, rettentő kínosnak éreztem a csendet, de egyszerűen nem jutott eszembe egy értelmes kérdés vagy téma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora hülye vagyok! Öngólt lőttem: én dili, elhívtam valamerre ezt az idősebb srácot, pedig nem készültem még fel erre!
- Itt volnánk!- állt meg egy alacsony fekete kovácsoltvas kapu előtt, amely hatalmasra volt tárva.
Egy földszintes épület előtt álltunk, amelynek az ajtaja felett táblán az volt olvasható, hogy Sweet Home.
Bernard elindult a teraszon lévő egyik üvegasztalhoz, ami üres volt.
- Nézd végig a kínálatot, meghívlak- adott a kezembe egy citromsárga színű étlapszerűséget, amin különféle nyalánkságok voltak felsorolva, úgy mint az epermeder, vagy banáncsavar.
- Nem hívhatsz meg!- pislogtam a fiúra, aki elnevette magát a kijelentésemen.
- Miért ne hívhatnálak meg?
- Hát mert... Nem is ismersz, és még a végén azt hiszed rólam, hogy egy pénzéhes kis nőszemély vagyok!- néztem rá komolyan.
Bernard csak még jobban elkezdett nevetni.
- Soha nem gondolnám ezt rólad. Egyszerűen csak láttam, hogy valami baj történt veled... És gondoltam egy kis fagyi tökéletes mód lehetne a baj orvoslására...- vonta meg a vállát a fiú.
Hirtelen eszembe jutott anya, amint bejelenti az új jövevény érkezését... Egy új kistesó... Nem tudnék hozzászokni a gondolathoz!
Ezt követően kirajzolódott előttem Austin arca, ahogy nevet azon, hogy milyen kétballábas vagyok... Majd a pillantása, mikor rajtakapott a tulajdon bátyával!
- Hé, bocsi!- tette az asztalon heverő kezemre az övét- Nem akartam elrontani a kedved.
Megráztam a fejem.
- Ugyanmár, semmiség...
- Esetleg szeretnél beszélni róla?
- Nem unnád el az életed?
- Eszem ágában sincs!- tette a szívére a kezét Bernard- Mondd csak.
Bólintottam egyet és összeszedtem a gondolataimat.
- Anya tett egy bejelentést, ami megváltoztatta az életünket... Azt mondta, hogy...
- Ben!- kiáltott valaki a cukrászda ajtaja felől.
Egy kislány volt az, aki szélsebesen száguldott a velem szemben ülő szőke hajú fiúhoz.
- Lindsay!- tárta szét a karját a fiú, mire a leányzó odaszaladt hozzá és megölelte, majd Bernard az ölébe húzta.
- Ő kicsoda?- kérdezte tőle, miközben rám nézett.
- Ó, bocsáss meg! Ő itt Zoey- mutatott be a tökmagnak- És ő itt Lindsay, a húgom.
- Szia!- köszöntem a lánynak, aki széles mosolyra húzta a száját. Jobban szemügyre vettem: pontosan ugyanolyan árnyalatú szőke haja volt, mint Bernardnak, és a szemük színe is megegyezett.
- Nagyon szép vagy!- bókolt a lány nekem, mire idétlenül elnevettem magam, és olyan pirossá váltam, mint a vasúti sínek mellett szétszórtan felbukkanó pipacs virága.
- Köszönöm, akárcsak te. Hány éves vagy?
A szőke hajú lány felemelte a tenyerét.
- ÖT!- kiáltotta.
- Csak leszel- helyesbítette ki Bernard.
- Én már öt vagyok!- szállt vitába a bátyjával.
- Csak jövőhéten leszel!
- De jövőhét már elmúlt, te buta!- ugrott ki a fiú öléből és elkezdett szaladni vissza az épületbe, miközben azt kiabálta: - Anya! Ben hazudik! Én már öt éves vagyok!
Mindketten elnevettük magunkat.
- Nagyon édes.
- Pont annyira, mint amennyire rossz is!- mondta Bernard- Hol is jártál?
- Én... Öööö...- nem akartam már elmondani azt, hogy mennyire kibuktam azon, hogy anya gyereket vár, miután láttam, hogy ő mennyire szereti a húgát. Még a végén azt hinné, hogy egy utálatos dög vagyok...
- Megvan: Ott, hogy megváltozik az életetek. Szóval mitől is?
Eltátottam a számat.
Már épp elakartam mondani neki az igazságot, amikor újból jött valaki az asztalunkhoz.
- Ben!- egy ugyancsak szőke hajzuhatagot viselő( ámde jóval idősebb lány, mint Lindsay), szólította meg a fiút- Tegnap meglógtál a mosogatás alól, ma pedig elvárod, hogy szolgáljalak ki?- kattogtatta a lány a tollát, majd rám nézett. A tollat a zsebébe süllyesztette és kinyújtotta a kezét: -Szia, Allison vagyok, Ben húga.
Megráztam a kezét és viszonoztam a mosolygást.
- Én pedig Zoey, Bernard a mi...
- Személyes jó barátotok- vágott a szavamba a fiú, amit egy picit furának találtam, de nem törődtem vele.
- Bernard?- nevette el magát Allison- Rég hallottam, hogy így szólítanának! Csak azok a felfújt hólyagok hívnak így a szállóban!
A fiúra néztem felvont szemöldökkel, aki egyenesen engem bámult, mintha telepatikusan szeretné közölni azt, hogy ne vegyem komolyan a dolgokat.
- Apával mi újság?- kérdezte Allison a fiútól, aki kezdett elfogyni a türelméből.
- Allison, ha apáról szeretnék veled társalogni, akkor azt otthon ejteném meg. Ha nem látnád, most nem kettesben vagyunk!
- Jól van már na, én csak érdeklődtem! Suttyó- elővette ismét a tollát és rám nézett kicsit sem kedvesen- Sikerült választanod?
Igazából át se olvastam a választékot, így gyorsan elkezdtem valami normális után kutatni.
- Hozz a kedvencemből kettőt!- mondta Bernard, majd ingerülten a lányra nézett- Bocsásd meg az előbbit. Folytasd kérlek, amibe belekezdtél!
Némán meredtem rá, majd az égboltra néztem.
- Lehet, hogy ez... Ez nem jó ötlet- feleltem végül.
- Mégis mi?
- Az, hogy itt ülök veled, pedig nem is ismerlek. És a problémáimat próbálom elmondani neked.
- Megbízhatsz bennem.
- Nem tudhatom... Ez az előbbi is elég fura volt... Mármint nem akarlak megbántani, de Allison...
- Tudom.
Megráztam a fejem.
- Nem értem. Nem és nem. A munkahelyeden élőket- azaz minket- felfújt hólyagnak tart, és te ráhagytad. Szerinted is felfújt hólyagok vagyunk, vagy mi?- néztem rá.
Bernard megrázta a fejét.
- Soha nem mondtam ilyet.
- De gondolhatsz.
- Zoey, ez nagyon bonyolult.
- Annyira, hogy nem is mondod el?
- Nem tudom, hogy bízhatok-e benned- mondta.
- Ez az!- mutattam rá- Nem is ismerjük egymást!
Ben elmosolyodott.
- Azt mondtam, hogy nem tudom, hogy bízhatok-e benned... Én egyszerűen csak érzem.
Eltátottam a számat.
- Te bízol bennem?- kérdeztem vissza.
Bernard bólintott.
A bizalom a legfontosabb- futott át az agyamon.
A következő percben az ajtó kinyílt és egy idősebb- ugyancsak szőke hajú- nő bukkant fel a kezében egy tálcával.
Meglehetősen fáradtnak tűnt a szeme alatt lévő hatalmas táskáktól, a kezén több helyen égési nyomok éktelenkedtek, a kávézó egyenruhája gyűrötten simult a testéhez.
Egy rakoncátlan hajszál az arcába lógott, felnézett rá, fújt egyet, mire az oldalra szállt.
- Szia, Ben anyukája vagyok- rakta le elém a fagylaltkelyhet a nő fülig érő széles mosollyal- Fogyaszd egészséggel.
A másikat lerakta Ben elé és már el is ment.
- Láss hozzá, mert hamar elolvad!- hívta fel a figyelmem a fiú, és már tömte is magába a csokiszirupban gazdag édességet.
Bekaptam egy kisebb adagot a kanalammal.
- Üm, ez isteni!- örültem meg- Mi a neve?
- Varázshegy. 24 féle fagylaltkülönlegesség van benne, a tetején pedig csokiszirup és cukorka, illetve néhány roletti. Én találtam fel még anno- húzta ki magát büszkén a fiú.
A takaros kis épületre néztem.
- Ez a tiétek?
Ben egy kicsit zavarba jött.
- Ami azt illeti, igen... Na de elmeséled végre, hogy mi volt az a sorsdöntő dolog, amit anyukád mesélt?
Lenyaltam a kanálról a zöld és barna színű fagylaltot, majd élveztem néhány másodpercig az ízek varázsát.
- Gyereket vár... Ne nézz kőszívűnek, én csak...- megvontam a vállam. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak.
- Félsz- mondta ki kerek-perec Bernard.
Lassan bólintottam.
- Azt hiszem... Illetve még becsapottnak is érzem magam. Anya nem mesélte, hogy lenne udvarlója... Már lassan 4 hónapja élünk együtt, ezt igazán elmondhatta volna...
- Talán ő is félt.
- Meglehet.
- Áruljak el valamit?- nézett rám csillogó szemekkel.
- Jobb kedvem lesz tőle?
- Egészen biztosan.
- Akkor mondd!- bekaptam még egy kanál fagyit és elszopogattam a számban.
Bernard körbenézett, mintha azt lesné, hogy nem-e hallgatózik valaki.
- Én is dühös voltam, amikor bejelentette anya, hogy terhes Lindsayvel. De most már nem is tudom elképzelni az életem nélküle.
Belenéztem mélyen Bernard szemeibe. Annyira aranyos!
- Hidd el, minden rendben lesz.
A pillantásomat a kezemre vittem, amit Ben megfogott biztatás képen.
- Te miért voltál dühös? Tökéletesnek tűnik a családod- néztem a cukrászda felé, ahol a családtagjai voltak.
Ben megrázta a fejét.
- A látszat sokszor csal...- mondta szomorúan, de mégis egy halovány mosolyt erőltetett az arcára, hogy rám ne terjedjen ki a szomorúság érzése.
- Miért hoztál ide?- bombáztam az újabb kérdésemmel.
- A recepciós pultnál leesett a vércukorszinted... Ezért voltál rosszul. Legalábbis ezt feltételeztem. És úgy gondoltam, hogy nincs jobb hely ennél, ha cukros dolgokra vágysz.
Elnevettem magam.
- Telitalálat.
Mikor a kehely aljához értem, szabály szerűen elszomorodtam, hisz annyira ízlett az ínyencség.
- Mit szólnál egy sétához?- állt fel az asztaltól Bernard.
- Tökéletesen hangzik.
Elindultunk a tó felé, ahol kacsát etettünk, majd leültünk pihenni egy padra.
- Soha nem gondoltam volna, hogy te ilyen vagy- csúszott ki a számon az alábbi mondat, miután majd megpukkantam az egyik vicce után a nevetéstől.
- Milyen?
- Ennyire... Rendes- néztem rá mosolyogva.
Bernard viszonozta a mosolyomat.
- Ezek szerint a szállóban totál bunkó voltam?
- Jaj, dehogy, nem erre gondoltam! A családom marhára szeret téged, mert segítőkész vagy.
- Jó hallani. És tudod... Te sem vagy az a felfújt hólyag...- hülyéskedett Bernard.
- Hé!- löktem meg a vállát.
Elnevettük magunkat mind a ketten, miközben a nap felettünk rózsaszínűvé nyúlt el az égbolton.
Minden annyira tökéletesnek tűnt, annyira egyszerűnek.
Éreztem, hogy nem mehet minden könnyen. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb utol ér a bonyodalom.
Talán hamarabb is ért utol, mint ahogy arra számítottam.
- Zo?- szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Megfordultam és ott állt velem szemben.
Egész nyáron kerültük egymást.
Elutazott a tengeren túlra, csak ne kelljen velem találkoznia.
Nem válaszolt az e-mailomra, sem a telefonhívásomra.
És most mégis ott állt egy fekete rövidnadrágban és egy szürke kapucnis, belebújós pulóverben, miközben a rövid sötétbarna hajába bele-bele tépett a szél.
Annyi éjszakát sírtam át amiatt, amit elkövettünk. Az a csók sorsdöntő volt: eltávolított a Lockwood testvérektől.
A szeme nem árult el sokat. Szerettem volna a gondolatában olvasni, legalább annyit tudni, hogy hiányoztam-e neki. Hogy gondolt-e rám. Hogy álmodott-e velem... De a barna szeme csak az én szememet pásztázta.
- Justin- suttogtam. A hangomban egyszerre bújt meg a vágyakozás iránta, a düh, amit azért éreztem, amiért visszacsókolt, és a félelem, hogy újra eltűnik.
A fiú egyenesen Bernardra nézett, majd kinyújtotta a kezét.
- Szia Ben!
Bernard kicsit zavartan, de magabiztosan megrázta a kezét.